Édes Méreg*

A dühödt fergeteg dörögve,
zubogva hányja partra szemetét,
Villámló szemeit villogtatva
Mossal el egykori szeretetét.
Az emberek látni képtelen szeme
Vakon mered a pokoli világra,
Néma szájuk tátva még az imára,
Szívük remeg most de már hiába.

Az én szememben az élet nagy úr úr,
A villámoktól csak világosság gyúl.
Látom, haragja fájdalommal teli,
Cselekedeteit nem jókedvéből teszi.
Én a parton állva várlak tenger!
Szememben gyáva ki most nem mer.
Ti fattyúk! Hát most már féltek?
Mért nem addig gondolkodtok míg életek?