Édes Méreg*

A dühödt fergeteg dörögve,
zubogva hányja partra szemetét,
Villámló szemeit villogtatva
Mossal el egykori szeretetét.
Az emberek látni képtelen szeme
Vakon mered a pokoli világra,
Néma szájuk tátva még az imára,
Szívük remeg most de már hiába.

Az én szememben az élet nagy úr úr,
A villámoktól csak világosság gyúl.
Látom, haragja fájdalommal teli,
Cselekedeteit nem jókedvéből teszi.
Én a parton állva várlak tenger!
Szememben gyáva ki most nem mer.
Ti fattyúk! Hát most már féltek?
Mért nem addig gondolkodtok míg életek?

Hajnali kettőkor.

Az óra részegen kattog az éjjeli homályban.
Fejem alatt könnyektől áztatott párna lapul
Üvölt a csend a néma szobában,
Testemhez a gyűlölet árnyképe simul.

Üveges tekintetem a fekete falba fúrom,
Hátam alól lassan kúszik kifelé az élet.
Nyirkos levegő fullasztó szagában úszom,
Egy hazug árnyék csal szemembe édes képet.

A falból áradó hűvösség mardossa testem,
Torkomban egy madár verdes mélán.
Szabadulni próbál a szavak súlyát lemosva,
De egyszer elfárad s elhanyatlik némán.