Édes Méreg*

A dühödt fergeteg dörögve,
zubogva hányja partra szemetét,
Villámló szemeit villogtatva
Mossal el egykori szeretetét.
Az emberek látni képtelen szeme
Vakon mered a pokoli világra,
Néma szájuk tátva még az imára,
Szívük remeg most de már hiába.

Az én szememben az élet nagy úr úr,
A villámoktól csak világosság gyúl.
Látom, haragja fájdalommal teli,
Cselekedeteit nem jókedvéből teszi.
Én a parton állva várlak tenger!
Szememben gyáva ki most nem mer.
Ti fattyúk! Hát most már féltek?
Mért nem addig gondolkodtok míg életek?

Hajnali kettőkor.

Az óra részegen kattog az éjjeli homályban.
Fejem alatt könnyektől áztatott párna lapul
Üvölt a csend a néma szobában,
Testemhez a gyűlölet árnyképe simul.

Üveges tekintetem a fekete falba fúrom,
Hátam alól lassan kúszik kifelé az élet.
Nyirkos levegő fullasztó szagában úszom,
Egy hazug árnyék csal szemembe édes képet.

A falból áradó hűvösség mardossa testem,
Torkomban egy madár verdes mélán.
Szabadulni próbál a szavak súlyát lemosva,
De egyszer elfárad s elhanyatlik némán.

Gondolatok magam(B)ról

Valakinek a hiánya olyan mint mikor egy szobába zárnak az ellenséggel.
Egy idő után képes avgy vele együtt élni.

Sírva magadat sajnálni gyengeség, mosolyogva tűrni csendessen...ez a lelki nagyság.

ÁrnyKép

A múlt árnyként övet,
Ként s követ dobál felém,
Lehajtott fejjel kullogok
Egy sötét alak téved elém.

Szív szilánk.

Téged nézlek de
Üres tükörkép tekint vissza rám.

Hozzád bújnék de
Rideg tükör simul hozzám.

Csendesen torzlnak
Arcomnak vonásai

Az üveget mardossák
Öklöm csapásai.

Zihálva szilánkot
Emel ki szájából

Csendesen szipog most
Tanulva kárából.

Nem szerelemnek.

Álmodtam egy képről,
Hol megfogtad a kezem,
Egy képről hol felnőttem,
S ottvoltál velem.

Emlékszem álmomban
Tűz égett szemedben,
Nemszóltál semmit
Csak ringattál kezedben.

Azt mondtad büszke vagy
Arra aki lettem,
S ez így marad örökre
Bár mit is tettem.

Rideg szavad elfeledni
Nem fogom már soha,
Reggeli ébredésnél
El is szállt a csoda.

2009.08.26
apa.

Fájó képek*

A szív üvölt de a lángoló gondolatok pernyeként hullanak a nedves földre.

A ködben elveszik a szeretet és béke.A szív elfagy s a vér jégcsapként csöpög az olvadó hóba.

A vöröslő felhők mögött alábukik a nap fénye.

Az emberek önmagukat keresve bolyongnak az élet útvesztőiben kőrbe,kőrbe.

A víz a vérrel vegyül,míg a lélek felszínre löki nedvét.

Az éjjeli árnyakat magukba folytják a felkelő fények.

A csend némán gyilkol az éj álmában.

A felejtés a szív börtönébe zárva éhezik.

A szerelem sírjában minden éjjel felébred a magány.

A fáradt óra lustán ketyeg míg az élet fogy.

(Ezen sorokat nem versnek szántam nyílván valóan..egy belső állapotot tükröznek..melyek az őrületbe kergetnek. Nem tudom mik ezek... csak üresnek látszó mély érzelmet kifejező sorok.)