Az óra részegen kattog az éjjeli homályban.
Fejem alatt könnyektől áztatott párna lapul
Üvölt a csend a néma szobában,
Testemhez a gyűlölet árnyképe simul.
Üveges tekintetem a fekete falba fúrom,
Hátam alól lassan kúszik kifelé az élet.
Nyirkos levegő fullasztó szagában úszom,
Egy hazug árnyék csal szemembe édes képet.
A falból áradó hűvösség mardossa testem,
Torkomban egy madár verdes mélán.
Szabadulni próbál a szavak súlyát lemosva,
De egyszer elfárad s elhanyatlik némán.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése